Tényleg furcsa egy személy vagyok..sokszor még magam sem tudom eldönteni, hogy társasági lény, vagy magamnak való gombóc vagyok. Amikor kisebb voltam gyűlöltem egyedül maradni. Féltem. Féltem a nagy csendtől, a tehetetlenségtől és attól, hogy majd nem tudok mit csinálni stb stb. Viszont ez mostanra nagyon sokat változott. Mostmár élvezem az egyedül töltött időt viszont ami nálam a legfontosabb; a figyelemelterelés. Enélkül rengeteget vándolornak a gondolataim, sokszor pffff sokszor? szinte mindig negatív gondolatok találnak meg. Tipikus és visszatérő gondolataim a mi történt volna ha?! valamint a régi, fájó emlékek.
Aktuális fájó emlékeim; szerintem 18 évesen az ember átesik (talán fiatalabban) az első szerelmi csalódáson. Fel voltam rá készülve, csak nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz. A tipikus ‘én többet szerettem volna, viszont a fiatalember csak unatkozott’ helyzettel állunk szemben. Még mindig nem tettem túl magam rajta. Talán azért nem, mert félek attól, hogy nem lesz más és annyira görcsösen ragaszkodtam/ragaszkodom hozzá, hogy félek az újtól és ismeretlentől.
A magány pedig nagy úr. Sokszor olyan dolgokra késztet, aminek se vége se eleje nincs. A kérdéseimre nem kaptam választ tőle. Ami talán a legrosszabb..legyünk egyenesek egymással szemben. Legyen benned egy kis gerinc és mond el mi a baj. Az élet sokkal egyszerűbb lenne, ha kimondanánk azt amit gondolunk. Rengeteg fájdalomtól és időpocséklástól mentenénk meg magunkat és másokat. Tiszteljük egymást. Nem bánom hogy megtörtént. Inkább azt bánom, hogy annyi időt és energiát fektettem bele egy olyan emberbe, aki talán egy ‘sziát’ sem érdemelne. Nem csak tőlem, de mástól sem. Tanuljunk meg viselkedni, a kutya mindenit! A legszomorúbb az egészben, hogy azt a két évet amitől az életem nemhogy jobb, de ezerszer rosszabb lett, már senki nem adja vissza nekem! Talán okosabb lettem..megtanultam kitől maradjak távol és kire nem szabad időt szakítani.
Ott vannak még a közelnek hitt barátok. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a legjobb barátaimat már lassan 11-12 éve ismerem. Szinte családtagoknak számítanak, ami remek érzés. Ez is szintén tipikus, hogy vannak, voltak és lesznek is olyan emberek, akik a szemünkben vidáman mosolyognak, viszont a hátunk mögött már azt sem tudják milyen nevekkel és jelzőkkel piszkítsák a nevünket. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek nehéz ezt elfogadni. Nehéz elfogadni a változást, az új dolgokat, új embereket, helyeket. Ami egy ‘normál’ (mit is nevezünk normálnak?) amit egy ‘normál ember’ hamarabb feldolgoz, megszok, az nekem kétszer, sőt lehet háromszor annyi időbe telik. Többször átrágom magam a ‘mi lett volna ha?’ vagy ‘mi lenne ha?’ kérdéseken, és sokszor bizony a magány, a megszokott ember győz. Újra felveszem vele/velük a kapcsolatot, ami MINDIG ugyan oda vezet, talán rosszabb is lesz.
Rendben elég lesz a filozofálásból! Ezek a dolgok mind szépek és jók, tisztában is vagyok velük, hogy szinte minden esetben az egyetlen és legjobb megoldás az, hogy az ‘ártó’ és ‘érzelmileg nulla szintre húzó’ emberektől megszabaduljunk. Bárcsak ez ilyen egyszerű is lenne..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: